Egy pár órája megbizonyosodtam arról, hogy egy kisgyerek akkor ijed meg csak nagyon, ha a szülei is megijednek.
Elöljáróban annyit, hogy Elmó soha nem járt babaúszásra és a hajmosást is utálja.
Ma délután egy szökőkút esett az utunkba, amit természetesen közelről érdemes csak megnézni. Elmó felállt a szélére és onnan nyúlkált a vízsugárba. Máskor is sokszor csinált már ilyesmit, csakhogy most fáradt és álmos volt, ezért figyelmetlen is és egyszercsak zsupsz, belepottyant. Annyira meglepődött, hogy meg sem mozdult, csak szép lassan arccal lefelé elmerült. Én ott álltam egy lépésre tőle, így csak egy-két másodpercig tartott a nagy kaland, de ez is éppen elég volt ahoz, hogy a hazafelé vezető úton folyamatosan azt mondogassa: vízbe, vízbe. De nem is erről szeretnék most írni, hanem arról, hogy miután kikaptam, nem kezdtem el újraéleszteni :) vagy ilyesmi, hanem csak kedvesen dorgáltam, mondván óvatosabban kell a szökőkút szélén állni és jobb volna nem belepottyanni, mert most csuron vizes lettél, még jó, hogy ilyen szépen süt a nap és könnyen meg tudsz száradni, és szerencsére van nálunk száraz póló és alsógatya... Tehát nem nyugtatgattam vagy sajnáltam nagy együttérzően, csak elmagyaráztam a történtek okát és következményét, mert hirtelen ez az ötletem támadt abban a pillanatban. És milyen jó, hogy hallgattam erre a belső hangra! Elmó éppen hogy csak panaszkodott egy kicsikét, de nem sírt, nem akadt ki, csak egy kis tejet kért, aztán - és most jön a lényeg - újra felállt a szökőkút szélére. Ezzel megbizonyosodhattam, hogy jól reagáltam az esetre.
Ma késő délután még lehet, hogy visszanézünk, kiváncsi vagyok, hogy mennyire fog látszani rajta az óvatosság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése