2010. november 10., szerda

csak úgy, mert tetszik

Peter Handke: Mikor a gyermek gyermek volt

Mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment.
patak helyett bőgő nagy folyót akart,
s e tócsa helyett a tengert.

mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek.
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek.

mikor a gyermek gyermek volt
semmiről nem volt véleménye.
nem volt megrögzött szokása,
elszaladgált a helyéről, törökülésben ült,
forgója volt a feje búbján,
és nem grimaszolt ha fényképezték.

mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton:
miért vagyok én én s miért nem te?
miért vagyok én itt, és miért nem ott?
hogy kezdődött az idő,
s hol ér véget a tér?
életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
mindaz, amit látok hallok és szagolok-nem
csak egy világ előtti világ csalóka képe?
tényleg létezik a gonosz, és emberek,
akikben benn lakik a gonosz?
hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem nem voltam.
és hogy egyszer én, aki én vagyok
nem leszek már az aki vagyok.

mikor a gyermek gyermek volt,
alig ment le a torkán a spenót,
a borsó, a tejberizs,
most megeszi mindegyiket,
és nem csak akkor, ha muszáj.

mikor a gyermek gyermek volt,
egyszer idegen ágyban ébredt,
most meg újra és újra.
sok ember tűnt neki szépnek,
most meg csak szerencsés esetben.
látta maga előtt, milyen a paradicsom,
most meg csak sejteni képes.
nem tudta elképzelni a semmit,
most meg undorodik tőle.

mikor a gyermek gyermek volt,
magával ragadta a játék,
most belefeledkezni csak a munkába tud.

mikor a gyermek gyermek volt,
elég volt neki, ha almát és kenyeret evett,
mint ahogy ma is még.
a bogyók bogyóként hulltak a kezébe,
mint ahogy ma is még.
a friss diótól érdes lett a nyelve,
mint ahogy ma is még.
minden hegycsúcson még nagyobb hegycsúcsra vágyott,
s minden városban egy még nagyobb város után.
jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt,
mint ahogy ma is még.
megijedt minden idegentől,
mint ahogy ma is még.
úgy várta az első havat,
mint ahogy ma is még.

mikor a gyermek gyermek volt,
egy botot lándzsaként a falnak dobott,
s az ott rezeg ma is még.

2010. november 2., kedd

ki legyen a feleség

Mostanában néztük meg újra a Mamma Miát, pár napja pedig egy olyan filmet, amiben szintén volt esküvő. Két napja az étkezőasztalnál Elmó elő is jött az ötletével:
-Nekem is lesz esküvőm.
-És ki lesz a feleséged.
-Te, mamika.
-Én nem lehetek, az anyukád vagyok. Válassz valaki mást.
-Akkor nagyanyám.
- :) Ő sem lehet. A családból nem lehet választani.
-Akkor Ádi. (Ádám)
-Magyarországon nem lehet. De a fiúk általában lányt szoktak választani.
-Akkor legyen Petra, Janka anyukája... De az nem jó, mert félni fogok, ha Janka sír.
-Akkor válassz valaki mást.
-Akkor Mariann! (A barátjának, Csanádnak az anyukája.)
-Ó, ez jó ötlet, akkor ott lenne Csanád is... De Mariannak már van párja. Mégsem lesz jó.
-...
-Nehéz dönteni, ugye?
-Igen.
-De még nagyon sok időd van. Úgyis csak akkor lehet esküvőd, ha már felnőtt leszel.
És ekkor szegény Elmócika majdnem elsírta magát. Ő már most szeretett volna esküvőt, nem nagykorában. Teljesen letört attól, hogy neki még olyan sokat kell várnia. Oda kellett ültetni az ölembe, hogy megölelgethessem és megvigasztalhassam szegénykét.