Elmóval egy hosszú lépcsősoron mentünk le, hogy aztán elinduljunk hazafelé... Gondoltam én... Ezzel szemben ő a hosszú lépcsősoron való lejövetel után a hosszú lépcsősorra való felmászást tervezte, aztán pedig a korlát hiánya miatti lépcsőfokonként való leülést, fenéken lejjebb csúszást, felállást, leülést, fenéken lejjebb csúszást, felállást... Én még a felmászás fázisa előtt szép lassan elindultam a cél, pontosabban az én célom felé, Elmó pedig a már jól bevált mosolygással, integetéssel és hangos Sziázással adta tudtomra, hogy az a cél tényleg csak az én célom, ő most lépcsőzni fog, ha törik, ha szakad.
Szerencsére egy pár napja kiírtam a tükrömre a tkn pontokat (mindjárt leírom ide, a blogba is), így most eszembe jutott az, hogy "Elmónak saját akarata van." és "Elmó saját maga szeretné megismerni a saját határait.", szóval úgy döntöttem, hogy mivel nem időre megyek haza és a végkimerültség miatti halál sem fenyeget, türelmes leszek és kivárom, mi lesz és meddig tarta lépcsőmászás. Így kb. 50 méter után megálltam és nézelődtem egy kicsit.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de kettő percnél biztosan nem több, és már szaladt is felém Elmó nagy büszkén és boldogan, utána pedig együtt mentünk haza.
Néha a boldogsághoz és az összhanghoz elég csak két perc türelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése