Már jó régen volt, amikor olvastam az Éjszakai gondoskodásban az éjszakai felriadásról. Azt gondoltam akkor róla, hogy nem egy természetes dolog és egy kiegyensúlyozott gyerek, aki ráadásul együtt alszik az anyjával, nem riad fel így. És lehet, hogy valóban így van.
Tegnap este én még nagyban az interneten lófráltam, amikor Elmó elaludt az ölemben. Egy idő múlva eléggé kényelmetlen lett ágyként funkcionálni, így átvittem Elmót a hálószobába, aztán visszaültem a géphez. Úgy tíz perc múlva hallottam egy kis mocorgást, aztán egy kis nyöszörgést, ami sírásba csapott át. Mivel szokott egy kis nyöszörgés lenni, amikor a takartót küzdi le magáról egyszem gyerekecském, az első pillanatban nem mentem oda hozzá. Csak akkor, amikor már sírt. Ült az ágyon és csukva volt a szeme. Kérdeztem tőle, hogy mi van, felvettem. De remegett és csak sírt. Aztán, pár másodperc múlva, amikor úgy gondoltam, hogy már kezd lenyugodni, letettem és mondtam neki, hogy most elmegyek a wc-re, aztán jövök vissza és alszunk. De ő úgy nézett rám, mintha egy ősszörny lennék és sírva elmenekült. Aztán visszanézett, felismert és az ölembe mászott. Olyan volt az egész, mintha nem tudott volna rendesen felébredni, mintha az álom és a valóság összekeveredett volna a kis fejében, vagy alvajárt volna. Felvettem, elmentünk pisilni, aztán lefeküdtünk aludni. Már régen rájöttem, hogy nem kell babusgatni Elmót, sokkal hamarabb megnyugszik, ha folyik az élet körülötte. Tehát mire lefeküdtünk az ágyba, addigra már meg is nyugodott.
És akkor eszembe jutott, hogy máskor is felült éjszaka, vagy csak készült felülni, de én felébredtem erre és egyből: -Na gyere, feküdj csak vissza, betakarlak. Szóval amikor ott vagyok, nincs nagy riadás. Ha nem vagyok ott, van. Mert nem fordítom vissza idejében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése